Klió 2001/2.
10. évfolyam
A holland és európai amerikanisták egyik vezető képviselője, Rob Kroes alaptétele szerint az európaiak Amerikára mindig mint a nyugati civilizáció, s azon belül is mint Európa egyik „leszármazottjára” tekintettek. Érdekes kettős tükrözést figyelhetünk meg ebben a vonatkozásban: az Amerikát mint az európai hagyományok ellenpontját felfogó szellemi irányzatok és közkeletű vélemények Európa történelmének és sorsának egyik vetületét látják az Új Világban. A két földrész közötti kulturális különbségeket a szerző három síkon tárgyalja: térbeli, időbeli és holisztikai szinten. A különböző szintek részletesebb kifejtése előtt azonban Rob Kroes felhívja a figyelmet, hogy az európai kultúra-felfogás gyakran, de nem mindig, elutasította Amerikát és annak kultúráját; mindez talán arra az általánosnak tartható jelenségre vezethető vissza, mely szerint egy kultúra egy másik, rivális kultúra vívmányait megpróbálja kisebbíteni, azaz, azokat felszínesnek, szervetlen fejlődés eredményének és önállótlannak próbálja beállítani. Ugyanakkor Alexis de Tocqueville-tól kezdődően többen is utaltak arra, hogy Amerika Európa jövőjét jelentheti. Például, a két világháború között André Siegfried egy, az amerikai munkaviszonyokról szóló könyv előszavában Németországot Európa „Amerikájának” nevezi, ahol a racionalizálás az Egyesült Államokbeli fordizmust és taylorizmust követi.
Rob Kroes egy honfitárásának, a kultúrtörténész Johan Huizingának a példáján keresztül mutatja be az európai és amerikai kultúra közötti viszonyt és a többszörös tükröződést. Huizinga életében egyszer járt Amerikában és az ott szerzett tapasztalatairól az Amerikai élet és gondolkodás (Haarlem, 1927) címen számolt be. Ebben a műben, valamint a nyolc évvel később kiadott A jövő árnyékában című esszéjében Huizinga az egyén eltűnését és felolvadását a tömegben tartja az amerikai élet egyik legjellegzetesebb aspektusának – és baljós előjelének annak, hogy mi történhet a későbbiekben Európában is. Még később, már a második világháború éveiben Huizinga még egyértelműbben fogalmazta meg az amerikai kulturális hanyatlásról szóló véleményét: „a modern világ egyre inkább hozzászokik ahhoz, hogy számokban gondolkozzon. Amerika eddig nagyobb mértékben gyakorolta ezt, mint talán Európa ... Kizárólag a számok számítanak, csak a számok fejeznek ki gondolatokat”. (Az idézett rész közeli rokonságot mutat Márai Sándor Halotti beszédében az amerikai kultúráról megfogalmazott gondolatokkal.) Huizinga a könyvtártudomány világából kölcsönzi a szerinte legeklatánsabb példát: a Dewey-féle tizedes osztályozás az emberi szellem termékeit a decimális rendszer „diktatúrájának” rendeli alá.
Huizinga megjegyzéseiben Amerika a társadalmi átalakulás erőinek hordozója. A szerző által használt metaforákban felismerhetők az amerikai kultúra korabeli bírálóinak érvrendszere. Amikor Huizinga a „régi és csendes” dolgok iránti vágyról ír, abban felismerhető a középkori Európához való vonzódása. Bár Rob Kroes nem említi Henry Adams-t ebben az összefüggésben, mindenképpen megemlíthető A Mont Saint Michel and Chartres-ban kifejtett gondolat, amely a középkor gótikájában vélte megtalálni az emberi kultúra legmasabbrendű kifejeződését; azaz, a középkori Európa magaskultúráját állította szembe a századforduló Amerikájának vulgarizmusával. A holland gondolkodó hasonló következtetésre jut: Amerika Európa kulturális eredményeit folyamatosan degradálja és erodálja, amikor a minőség helyett a mennyiség kerül előtérbe, s az egyéni különbözőségeket a számok uniformizáltsága váltja fel. Amerikából hiányzik valami: „Délelőtt Philadelphiából Baltimore-ba. A tájban van valami könnyű, valami ingénu, sans conséquence, nincs mélysége, mintha egy dimenzió hiányozna. Időnként minden itteni dolog ezt a benyomást kelti a szemlélőben.”
Huizinga kortársa, a német Oswald Spengler a Jahre der Entscheidung-ban (1933) még élesebb kontúrokkal dolgozik: az amerikai kultúra sekélyességének az okát a valódi történelmi tragédia hiányában keresi. Albert Camus és Jean-Paul Sartre hasonlóképpen az élet „tragikus felfogásának” hiányát róják fel az amerikaiaknak. (Itt újabb kiegészítést tehetünk: a második világháború után a lengyel Czeszlav Milosz hasonlóképpen a valódi és elsődleges történelmi „tragikumok” átélésének hiányában kereste az amerikai kultúra „sekélyességének” és az európaihoz képest „alacsonyabbrendűségének” okait.)
A fentiekben Huizingának a térbeli és időbeli dimenziókra vonatkozó megjegyzéseivel ismerkedhettünk meg. A metaforák harmadik dimenziója Amerikát olyan helynek ábrázolja, ahol hiányzik az európai kultúrára jellemző formák és stílusok organikus egysége. Az amerikaiak nem csupán a meggyökeresedett európai hierarchiákat vetették el, hanem felelőtlen módon összekeverték a magas- és tömegkultúrát. Mindez az amerikai „tömegdemokrácia” egyik kísérő jelensége, s Huizinga arra a következtetésre jut, hogy ez a sors vár Európára is, amennyiben Amerika példáját követi. Igaz, a kultúrák keveredésének amerikai gyakorlatát Huizinga egy sajátos amerikai jelenségre vezeti vissza; arra, hogy az amerikai gondolkodásmód „erősen metafizika-ellenes”, aminek a gyökerei az európai felvilágosodás racionalizmusában lelhetők fel. Továbbá, Amerika túlságosan is a jelen és a jövő felé irányul ahhoz, hogy fogékony legyen a múlt misztériumai iránt. Sajnos, folytatja, a jövő nem sok jót ígér: a „szervezettség mechanizmussá változik; s ez a civilizáció modern történetének végzetes pillanata”
Huizinga egy másik baljós jelenséget vél felfedezni Amerikában: a „szavakon” alapuló kultúrát az „imázsokra” épülő váltja fel. Mindezt legjobban a film megszületésében és népszerűségében lehet tetten érni. Az emberek az olvasás helyett a „nézés”, az „ideografikus” megjelenítés felé fordulnak. A szerző elismeri ennek demokratikus voltát is, s ilyen értelemben whitmani reminiszcenciákra ad lehetőséget, amennyiben az emberek előtt feltárul társadalmuk, noha nem átfogó, de így is tágabb perspektívája, mint korábban. A másik oldalról viszont a film egyben a kulturális hanyatlás egyik tényezője is: a film vizualitása ellenére sohasem érheti el a szobrászat vagy a festészet tartós és önmagában is megálló formáit.
Továbbá, egy filmbeli történet még a dráma vagy az elbeszélés szintjét sem érheti el, mert az utóbbiakkal ellentétben nem ad alkalmat az elmélyedésre és töprengésre. Huizinga még egy megjegyzést tesz a film és annak közönsége közötti kölcsönhatásról: a nézők, amikor a filmvásznon mozgó alakokkal azonosítják magukat, kilépnek önmagukból és álomvilágba kerülnek. Hasonló következményeket hordoz magában a modern amerikai tömegkultúra egy másik vizuális eszköze, a hirdetés. A plakátok virtuális, képzeletbeli világot teremtenek: a Marlboro-emberét, a Camel-emberét, a ragyogó fogsorú Palmolive-reklámlányét stb.
Rob Kroes befejezésül a második világháború utáni európai filmek, televíziós produkciók és irodalom, valamint az amerikai életmód és kulturális modellek kapcsolatát elemzi. A szerző megállapítja, hogy az amerikai életstílus – ahogy Hollywood közvetítette azt – bekerült a mindennapi életbe Európában; azaz, az amerikai tömegkultúra meghódította Európát, és elkezdte kiszorítani a „magaskultúrát” is. A történészek közül egyre többen „fedezik fel” a tömegkultúrát, mivel a tömegkultúra egyre nagyobb mértékben látja el az embereket azokkal a rítusokkal, amelyek a kollektív tudatot alakítják.
Rob Kroes: America and the European Sense of History (Amerika és az európai történelemfelfogás). The Journal of American History, 86. kötet, 3. szám, 1999. december, 1135–1155. o.
Magyarics Tamás